blog | werkgroep caraïbische letteren

Albert Helman – Sír a majmom (1928)

[Hongaarse vertaling van Albert Helmans novelle Mijn aap schreit (1928), onder leiding van een ELTE-werkgroep onder leiding van Judit Gera. Voor een toelichting op het proces, zie elders op deze blogspot.]
Fordították [vertalers]: Fekete Orsolya, Kórósi Andrea, Mészáros Adrienn, Molnár Andrea, Ranga Viktória, Sárdy Réka, Eszenyi Anna, Juhász Ildikó, Nagy Dávid, Sümeghi Rózi és Vesztergom Janina
Albert Helman. Mijn aap schreit. Utrecht: De Gemeenschap Uitgevers, 1928.

 

I
Hiába próbálok visszaemlékezni, milyen nap volt, mikor a vadász nálam járt és eladta nekem a majmot. A táskájában lapuló vad még érezhetően meleg volt; könnyeden és harsányan nevetett fel a vadász, mikor elém tárta a véres húst, de hogy az idő aznap napos volt-e vagy esős, arra már nem emlékszem.
A vállán ülő majmot – amit gyors kezének köszönhetett – csapda és puska nélkül sikerült elfognia. Néma útitársként szolgált a városon át tartó különös útjain. Üres és magányos hely a város egy vadásznak, aki az erdő és a mocsár veszélyeit ismeri.
Leginkább két dolog bilincselt le a majommal kapcsolatban: a vigyora és a farka. E két pont fogta közre a majom egész létét. Széles vigyora kissé lapított, előreálló orrából indult, és egészen a füle köré csavarodva végződött, amely az emberfül nevetséges miniatűr mása volt. Vicsorogva villant elő a fehér fogsor vigyora mögül, s közben vékony ráncok jelentek meg ravasz kis szemei alatt. Közelebbről nézve vigyora mintha egyre szélesebbre nyúlt volna. Szájszegletétől egészen hosszú karjáig terjedt; vékony, mozgékony ujjaiban akárha rojtokban végződött. Egész teste egyetlen óriási vigyor volt, ami keskeny csípőéig ért.
A majom különlegessége azonban a tragikus komolyság és vigyor elegyében rejlett. A farka testesítette meg a komolyságot. Nyugalmi állapotban oly nemes ívben pihent, hogy nem lehetett megállapítani, vajon csak dísz vagy életcél volt-e? Aztán hirtelen, mint valami bolond, aki elgondolkodik egy fontos szón: maga lett a megkérdőjelezhetetlen ellentmondásosság.
A farok lassan is tudott mozogni, mint egy hűtlen asszonyra figyelmeztető mutatóujj; de tudott vadul, ide-oda csapkodni is, mint a szerzetes korbácsa a Miserere közben. Leginkább akkor ragadta meg figyelmemet a farok, mikor hurokként körbefogott egy póznát vagy a majom a hátsó lába köré fonta. A farkat megpillantva egyből elfeledtem a vigyort.
A farok testesítette meg az állat elméjét, mely a bölcsesség felé kívánkozott, a farok volt a majom akarata, vágyainak eszköze, egyensúlyának karja, az erdő iránt érzett honvágyának tragédiája. Farkában rejlett az emberhez való hasonlósága. Mikor azonban hirtelen a majomra tekintettem, éppen vigyora tűnt fel elsőként; olyankor csak egy bolond, balga állatnak tűnt, amely végtagjaival össze-vissza hadonászik és olyan dolgokon nevet, amikről fogalma sincs. Vigyora elfeledtette velem a farkát. Épp, mikor majmom ezen antitézisén csodálkoztam el, farkának vége a fején végighúzódó vigyort keresgélte.

II
Amint a vadász látta, hogy a majom mennyire érdekel, azon nyomban el akarta adni nekem az állatot. A vadászok egyáltalán nem érzelgős emberek és fenemód a haszonra hajtanak annak dacára, hogy napi kapcsolatban állnak a természettel és annak önzetlenségével, a növényevőkkel, a kétszikűekkel és hasonlókkal. Én azonban elég szentimentális voltam ahhoz, hogy arra sóvárogjak, bár elfelejthetném a majomért kifizetett árat, mivel az állat felbecsülhetetlen kincsemmé vált.
Ám épp az ellenkezője történt! A vágyódás volt az oka, hogy pontosan tudom, a vadászt kilenc és fél guldennel fizettem ki, két két és feles, négy egyes és két huszonöt centes pénzérmével. A pénzt kis, zöld, horgolt erszényébe tette el, melyet a vadásztarisznyájából kotort elő, a fácánok alól. Csak az a vicces, hogy nem tudok visszaemlékezni az időjárásra aznap, mikor a majmot megvettem.
A majom egyáltalán nem tiltakozott, amikor hozzám került, és ez rendkívül nagy csalódást okozott nekem, hisz’ mi emberek a kutyahűséghez és az oroszlános fabulához szoktunk. Bátran alkudoztam az árból (a felénél többet), és ha ezt megérti vagy megérzi, felismerte volna, hogy alulbecsültem az értékét, és nem tartottam fontosnak, hogy a birtokomba kerüljön. Ám a közönyösség, amivel a tulajdonommá vált, bebizonyította, hogy többet pózolt a vigyorával, mint gondolkodott a farkával; ebben tetőzött majom-létének esszenciája.
Az ember gyakran pózol, a majom állandóan. Az ember gondolkodik, a majom soha. De ennek a két igazságnak a kombinációja mindkét lényben fellelhető: az emberben véletlenszerű, a majomban törvényszerű.
A vadász hamarosan útra kelt, és többet nem mutatkozott. Ott hagyott engem, egy fakó barna állat szerencsés tulajdonosaként. A majom akkora volt, mint egy közepes nagyságú kutya, emberi méretű vigyorral és világméretű farokkal.
Sőt, a farka kunkora hasonlatos volt egy szemhez, egy apró ravasz szemhez, amin keresztül a szerencsétlen filozófus leskelődik a világra; a farok a hatodik érzékszerv, görbe, mint egy perverz orchidea, kúp alakú, mint egy stilizált ánusz! Minden jó lett volna, ha a majom nem viselkedik ostobán, és nem marad közömbös a kérdés kapcsán, hogy ki is lett a gazdája, ki vagy mi volt az ő új gazdája.
Csakis azzal foglalkozott, ami épp az orra elé került, vagy amit véletlenszerűen megérintett a farkával.
Az emberből nem látott mást, mint egy nadrágszárat vagy egy testszínű harisnyát. Emberi szemmel nézve nagyon hisztérikus vagy beszűkült tudatállapotban élt, és ebből származott minden konfliktus.
Úgy ugrabugrált a majom a házamban, mint aki már évek óta ott él. Emiatt ingerlékeny, az ostobasága miatt feldúlt lettem. Bármilyen elfogadható áron eladtam volna. Ajánlat azonban nem érkezett.

III
Akkor kerültem vele először közelebbi kapcsolatba, amikor meg kellett etetnem. Ez kezdetben problémát jelentett. Mert most, hogy emberek között, háziállatként élt, vajon emberi élelmet kellett volna neki adnom, emberire méretezett porciókban és a mi étkezéseinkhez hasonló időközönként? Vagy inkább tekintettel kellett volna lennem természetes életformájára, és meg kellett volna könnyítenem szertelen, dzsungellakó-jellemének eleve nehézkes alkalmazkodását a szilárd emberi erkölcsökhöz és szokásokhoz azzal, hogy olyan módon etetem, ami a legközelebb áll eredeti táplálkozási szokásaihoz? Tényleg tanácstalan voltam. Mindenféle dolog eszembe jutott, a Nutricia gyerektápszer épp úgy, mint a szapotilfa egy ritka fajtája, ami csak Guyana belső vidékein nő.
Végső kétségbeesésemben a szekrényhez mentem, hogy az ebédem maradékát elővegyem, mégis kíméletlen embernek éreztem magam. Miért várjuk el egy állattól, aminek mégiscsak vannak érzelmei – bár isten tudja, mifélék –, hogy a mi kedvünkért megtagadja saját természetét, mikor éppen mi vagyunk azok, akik számára nagyon fontos sajátosságaink megőrzése. Úgyhogy inkább hagytam az ebédet.
Kimentem a kertbe, hogy félérett gyümölcsöt és friss salátát szedjek neki. Vetettem egy pillantást az új krizantémra is, amit korábban ültettem. De mire visszaértem, a majom az ebédem minden maradékát eltüntette és a tálakat is tisztára nyalta. Az utolsó darabka kenyeret vigyorogva fogta kezei között. Eleinte dühös voltam, de lassan kezdtem belátni, hogy ő értelmesebb, mint én, aki nem számoltam az éhség nevű ősi vágy legyőzhetetlenségével, amit a majom sehogy sem volt képes elnyomni, és ami minden világháború négy alapelemének egyike. Ugyanakkor boldog voltam, hogy a probléma magától megoldódott. Ezt követően a majom ugyanazt eszi, amit én. Gondoljunk csak bele, mit is jelent ez: ugyanazokat az ízeket kóstolja meg, mint én, ugyanazok a fizikai hatások érik, mint engem. Egyenjogúsítás, asszimiláció volt ez a javából, ami ugyanolyan mértékben alacsonyított le engem, mint amennyire felemelte őt.
Később még felmerült bennem a gondolat, hogy amit tett, az mégiscsak lopás volt; de a kálvinista atavizmusnak e gyümölcse nagy ostobaságnak tűnt, mert nem sokkal korábban a majom több jelét is adta, hogy nem értelmes lény. És értelmi képességek híján senki sem bűnös, még a törvény előtt sem.
Magától jutott eszembe a következtetés, hogy a jövőben akkor tudnék mindent megbocsátani a majmomnak, és akkor lenne minden rendben kettőnk között, ha mindig mindenre gyanakvással tekintenék. Tényleg nagyon magas követelményeket állított elém. Nyugtalanul éreztem magam a megfigyelés és megelőzés eme új kötelezettsége miatt. Eközben a majmom kezét a hasára téve emésztgette vacsoráját.

IV
Este, mikor anyám hazajött, látta, hogy az állat ott ül a sarokban. Mosolyogva simogatta meg a fejét. – A majom olyan, mint egy tükör – mondta. – Saját ostobaságainkat látjuk benne. Megetetted már?
Elmeséltem a lopás történetét, ám anyám csak bölcs megértéssel mosolygott. Az ablak előtt, velem szemben, egy muskátlirengeteg mögött foglalt helyet. A majom lassan odakúszott hozzá, majd felemelte jobb kezét. – Nézd csak, milyen kis keze van – csodálkozott anyám.
Az állat egy szempillantás alatt az ölébe ugrott és a legbutább módon nevetgélt. Elmentem egy könyvért, és mire visszajöttem, valódi gyermekként feküdt az ölében. Anyám megengedte neki, hogy úgy játsszon a mutatóujjával, mint ahogy egy fiatal anya engedné a kisgyermekének. Magamat láttam benne, amint visongó vakarcsként fekszem és anyámmal játszom.
Kissé irritált, ha arra gondoltam, hogy a majom éppen úgy feküdt, ahogyan én, ugyanazzal a semmibe révedő, üres tekintettel. Meglehetősen zavart, hogy anyám egyetlen pillanatot is áldozott rá. – Nem undorodsz a majomtól? Ezek még csak nem is szobatiszták – jegyeztem meg. Anyám, mintha kitalálta volna gondolataimat, így válaszolt: – Te sem voltál az annak idején, mikor veled játszottam. – Igyekeztem könyvembe merülni, ám ez lehetetlenségnek bizonyult. Tekintetem a sorokról folyton a majomra tévedt. Egyszerűen nem tudtam tőle szabadulni, majd hirtelen a fejéhez vágtam a Tauchnitz kiadású könyvet. Anyám kisimította sötét színű szoknyáját, és homályos együttérzéssel tekintett rám. Aztán újra elmosolyodott, mintha még most is látnám magam előtt.
Ezután a majom és én, nem is – én és a majom –, egyedül maradtunk. Hatalmas léptekkel közeledtem felé, emberi mivoltom magasából, elmélkedő szemmel néztem le rá, méghozzá annyi megvetéssel, amennyit csak ember érezni tud. Micsoda egy nyomorult, torz állat! Azzal a lomha testével, nagy, lapos fejével, ügyetlen, hosszú karjaival és azzal a tekergő, gumicsőszerű farkával. Hogy a csudába is lehet az ember…
Egy gyors mozdulattal fenn is termett a vállamon, és a legszélesebb vigyorával bandzsított rám. Aztán kis, lapos kezével megpaskolta fejemet. Egész arcára kiültek a vigyor ráncai, akár egy vénséges vén négernek. A kabátomról stólaként lógott le a farka. Mikor anyám ismét a szobába lépett, az állat állva bámult rá a fejem fölött. – Vigyázz! – figyelmeztetett. – Tiszta szőr lesz a kabátod!
A majom megértette, és leütött egy vázát a kandallópárkányról, majd duzzogva a sarokba ült. Teljesen elöntött a düh, de hogy miért, azt nem tudtam.
Hiszen nem értettem az elkövetkezendő évszázadok humanizmusának első ilyesfajta kinyilatkoztatását.

V
Napokig rá sem néztem, de amikor beköszöntött a szomorkás, esős idő, mintha a ház fogságában sorstársammá vált volna. Előbb a sötétítő függöny mögé mászott, mint aki saját magát teríti be egy hatalmas kabáttal. Fakó barna szőre a függöny halvány vörösével együtt végzetes komorságot árasztott annak az esős napnak a szürkeségében.
Nedves volt az idő és hideg, ki sem akartam lépni a házból, a szobában járkáltam fel alá. A majom csöndben üldögélve nézelődött a függöny redői között. Előrehajolva ült, mint aki mélyen gondolataiba merül és bambán nézte az előre kunkorodó farka végét. Meg se mozdult. Alig vettem észre, épp csak akkor, ha arrafelé jártam. Egyszer csak belém hasított a gondolat: vajon ő észrevesz? Még akkor sem moccant, amikor egészen a közelébe mentem. Csak a farkát húzta egy kissé maga felé, félt, hogy még rátaposok. Nem léteztem számára, még csak észre sem akart venni, és épp ez az érdektelensége kényszerített arra, hogy ránézzek.
Egyre tisztábban láttam nyugalmának lényegét, közönyösségének hatalmát. Olyan nagyra nőtt már, mint egy oroszlán, sőt még nagyobbra, mint egy szfinx, egy iszonyatos kőmonstrum, mely képes lett volna szétlapítani.
Ez hát az ezeréves titok: az állatok az emberek isteneivé válnak. Jelenléte odaszegezett a földhöz, többet meg se mertem moccanni a hatalmas totem bűvöletében. Rémülten bámultam a hasán tátongó sötét lyukra. A cigaretta kiesett a kezemből.
Több se kellett neki. Azonnal érte nyúlt, és minden oldalról alaposan körbevizslatta. Prüszkölnie kellett a füsttől. Tudtam, hogy ez alkalommal a félelmem legyőzte őt – akár egy fáraó, aki a piramisában ülve ráeszmél, hogy egyetlen állat sem lehet isten – bátortalanul elmosolyodtam, mint Hórusz szobra Memphiszben. De ez a győzedelmeskedő félelem mégiscsak véletlen volt, és ezért egyszersmind lehetetlenségnek is tűnt. Kint szemerkélt az eső, s a bágyadt levelek között megült a pára. A majmot nem érdekelte többé a cigaretta, összekuporodva bámulta immár a hamukupacot. Széttapostam a papucsom orrával. Ő csak bámult tovább.
Ekkor addig ütöttem a sétapálcámmal, míg nyöszörögve négykézlábra nem görnyedt, szerencsétlen farkát, mint a rabláncot vonszolta magam mögött. Egy járókelő lépései azonban magamhoz térítettek. Mi a mennykő ütött belém! Mégiscsak a saját állatomat ütöttem meg! Azt az állatot, amely az én akaratomból van ebben a szobában. Vagy csak azért ütöttem meg, mert erősebb volt, mint én?
A majom félénken ült egy sötét sarokban, kezeit a feje köré csapta. Pofája a hasára hajtva pihent. Olykor apró görcsökbe rándult a fájdalomtól.
Elcsendesedett. Majd piszkálni kezdte az orrát. Úgy szégyelltem magam féktelenségem miatt, mint egy iskolásfiú, aki nem teljesítette a rá kiszabott büntetést.

VI
Valahányszor ránéztem, minduntalan azon kaptam magam, hogy valamiféle homályos szégyent érzek. És úgy tűnt, még ő sem felejtette még el az ütéseket, mert mindenféle közvetlenségnek teljesen vége szakadt. Nem mintha átnézett volna rajtam: saját megszokott állati módján odaugrott hozzám, és úgy tombolta ki magát, hogy a végtagjaival ide-oda csapkodott, farkát pedig ütemesen mozgatta. A vállamra azonban már nem ugrott fel többé, és nem ült már teljes nyugalomban magába révedve. Ha a közelében voltam, úgy gondolta, inkább majomként kell viselkednie.
Ha el kellett mennem valahová, és sütött a nap, néha velem jött. Olyankor övet csatoltam a derekára – mit tudhatott a bibliai szimbólumról? –, ahhoz pedig egy madzagot kötöttem, és úgy lépkedett utánam, mint egy kiskutya. Figyelemre méltó, hogy a világot a kezek és lábak négyszeres szemszögéből szemlélte. Egész teste a föld felé irányult, farka azonban magasan a levegőben körözött, akár egy élő kérdőjel – legalábbis számunkra így tűnhetett. Az ő számára farka volt a bölcs érzékszerv, ami a világot függőlegesen szemlélte, akár az ember. Az volt tudatának barométere, érzelmeinek napórája. Egyik sétánk alkalmával azt is észrevettem, hogy a feje búbjától a farka végéig egy keskeny, fekete csík fut végig a szőrén. A majmom valójában nem volt más, mint egy farok, melynek lába és egy folyton zabáló feje van.
Legszívesebben a nyári lakba kísért el. Már amikor a város külső negyedébe értünk, ugrabugrálni és őrült módon bohóckodni kezdett, de eszébe sem jutott, hogy csínytevései közepette a szögesdrótban köthet ki.
Tudtam jól, hogy bukfencezés közben lopva rám-rám pillantott, de én rá se hederítettem. A tudatos bohóckodás ugyanis mindig tragikus, mi pedig már nem abban a korban élünk, amikor a tragikumnak jelentősége lenne.
Egyébként – a festőkkel ellentétben – nem hiszek az állati tragikumban. Az állatok minden pillanatban ösztöneik szerint cselekszenek, úgy, ahogy azt a körülmények megengedik. Ugyan ki az, aki ugyanezt megteheti? Morál nélkül nincs tragikum. Az ember magától értetődően tragikus, az állat sohasem.
Valójában én voltam az áldozat! Egy férfi, aki majmával a külső vidékeket járja, persze azért, mert valami olyat keres, amit a belső tájakon nem talál meg. És akkor, te értelmes ember, te felegyenesedett élőlény, ki kezét egészen a csillagos égig akarja nyújtani, és ki értelmével még azt is túl akarja szárnyalni, ki mindent meg akar érteni, te tudod vajon, tulajdonképpen mi az, amit keresünk, mi az, amit sohasem találunk meg? Hagyjuk meg ezt az értékes tragikumot inkább a költőknek.
A majom felmarkol egy pár makkot az út széléről; úgy görgeti őket maga előtt, mint egy kisfiú az üveggolyóit. Megpróbálja széttörni őket egy kövön, hogy megegye a belsejüket. Már a siker gondolatára is vigyorogni kezd. Nem sokkal később a városon kívülre érünk, a nyílt mezőkre, ahol a bozótos kezdődik. A majom felszabadultan bukfencet vet. Milyen száguldva forgónak láthatja olyankor hirtelen a világot. Egy pillanatra az ég felé szalad. Engem szomorúság tölt el, mert a majmom bohóc, én azonban – ami még ennél is rosszabb – tragikus vagyok.

VII
A különbség csupán minimális a hím és a nőstény majom között. Ez az ösztönlények boldogságának záloga. Az én majmom barátságos állat volt, egyáltalán nem félénk, így azonnal jó pajtása lett a lánynak, mikor az belépett. Mivel regényem a majmomról szól, nem pedig a szerelmi kapcsolataimról, megkímélem önöket a lány részletesebb jellemzésétől. Ráadásul erotikus értelemben már úgysem érdekel minket.
Legyen annyi elég, hogy a leányzó szép volt és kedves. A „szép” és „kedves” két nagyon veszélyes dolog együtt, nem csak azért, mert ezek belső antitézisei egymásnak (a „szép”: „n’y touchez pas ”, a „kedves”: „szakíts le és én megédesítem minden napod”), hanem mert e két tulajdonsággal rendelkező emberek mindig a legképtelenebb helyzetekbe kerülnek (lásd filmek, regények), főleg velem kapcsolatban, mivel sosem képesek azt az árnyalt vonzalmat érzékelni, amely köztem és a majom között fennáll. Egy lelkész mondta egyszer, hogy a túlzott állatszeretet az embergyűlölet egyik formája, és emiatt az ország legátkozottabb templomszolgájává fokozták le. Nos, én inkább azt mondom, hogy a túlzott állatgyűlölet, nem is, minden nemű állatgyűlölet az emberszeretet hiánya.
Minden ember, aki „szép” és „kedves”, teljes mértékben mentes mindenféle önmegtagadástól vagy emberszeretettől, különben nem lehetne többé egyszerre „szép” és „kedves”. Tehát minden ilyen embernél kísérőjelenségként jelenik meg a túlzott állatgyűlölet. Ezt a majmon és a lányon fogom önöknek szemléltetni.
A lány megsimogatta a hátát, majd a nyaka alatt is megcirógatta, ezután keskeny, fehér ujjait végigsimította a fején. Boldog mosollyal gondoltam akkor: milyen kedves, milyen szép, mint a nő és az egyszarvú – ez már megint csak bibliai hasonlat, azt hiszem –, ahogyan szerető gondoskodással körülveszi a majmot.
– Hogy hívják tulajdonképpen? – kérdezte egyszer csak.
– Hogy hogy hívják? Nincs neki neve. Egyszerűen majomnak hívom.
– Ez annyira jellemző rád. Majom, majom, annyira csupasz, annyira rideg, ebben nincs semmi költészet sincs.
– De én majomnak akarom nevezni – mondtam még nevetve, annak ellenére, hogy nyugtalanított a kérdése.
– Ez így nem fog menni, igaz, kedvesem (ezt a kérdést a majmomhoz intézte). Hívd Rexnek , Ichnatonnak , Henkie-nek vagy Anatole-nak.
– De hisz ezek embernevek… – protestáltam, de aztán hirtelen elhallgattam.
Ó ez a hamisság! Az állatot megsimogatja, ám állati mivoltát nem fogadja el, nevet ad neki, amely a világgal szemben állatiasságát hangsúlyozza, és nevetség tárgyává teszi, ő maga azonban boldog, kedves, szép és költői. Hogyan is utálhattam meg egyszer csak azt a hófehér kezet, amely az imént még az állat szőrén simult végig. Vajon nekem is adott nevet? Persze, nyilván egy majomnevet, egy farkat, mon panache . Türelmetlenül toporogtam, hogy elmenjen végre. Sok volt már ez nekem.
– Jaj, micsoda egy alattomos állat! Majdnem megharapott – kiáltotta és könnyedén belerúgott puha bőrcipős lábacskájával.
– Akkor ne menj olyan közel hozzá – mondtam.
A majom megvetően a földre köpött, én pedig soha többé nem feledtem azt a heves kis lábacskát.

VIII
Most pedig bebizonyítom önöknek, hogy volt fogalma a nemekről, mert ez magyarázattal szolgál sorsunk további alakulására.
Egyszer a kis Marietje látogatóba jött hozzánk. Öt éves kislány, rövid szoknyácskája alatt térde túl nagy, felette pedig a keze túl kicsi volt. Amikor először meglátta a majmot, megijedt, és az anyja mögé bújt, később felülkerekedett benne a kíváncsiság, és alaposan szemügyre vette. Legközelebb, amikor újra eljött, tapsikolt örömében. Otthon nyilvánvalóan gondolhatott még rá, mert következő látogatásakor hozott neki virágot és földimogyorót. A költők önök között persze azt gondolják, hogy a majmom először a virágot vette el, a humanisták a földimogyoróban hisznek. Őt azonban egyik sem érdekelte, hanem megsimogatta a kis Marietjét, végigtapogatta térdét és aprócska kezeit.
– Nem bánt? – kérdezte a kislány.
– Á, téged biztos nem fog bántani.
– Egyébként harapós?
– Ha ingerlik.
Mi, akik ismerjük Dosztojevszkijt, és sok más könyvet is olvastunk (mindenekelőtt Herbartot!), tudjuk, hogy ez a szituáció kicsiben, természetesen egészen kicsiben, teljesen megegyezik a világirodalomból ismert számos baljós esettel. Olyannyira, hogy ha értő olvasóink lennének, legjobb regényeinknek nem kellene hosszabbnak lenniük egy tucat szónál. Mivel azonban az emberiség nem elmélkedő természettel van megáldva, nekünk kell gondolkodásra bírni őket. Kizárólag azért írunk vaskos könyveket, hogy az ostoba embereknek mindenre magyarázattal szolgáljunk.
Nos, tehát a majmom megcirógatta Marietjét, és tudomást sem vett a tőle kapott ajándékokról. Sokkal jobban figyelt belülről fakadó személyiségére, mint tetteire és megnyilvánulásaira. Keserű fájdalommal gondoltam arra, hogy mennyire magától értetődően fogadott el mindent, amit tőlem kapott, holott sosem mutatott különösebb ragaszkodást hozzám. A következtetés kézenfekvő volt: nagyon is tudta, mi a különbség a nemek között. Ez lett a veszte.

IX
Napok óta komolyan aggódtam érte; egyértelműen betegnek tűnt, minden életerő elhagyta. Csendben lapult meg egy sarokban, keze ernyedten lógott beesett hasa előtt, arca sápadtságát még jobban kihangsúlyozta halványpiros szeme, vékony farkát pedig behúzta félelmében.
Semmi sem érdekelte. Erőmön felül próbáltam a kedvében járni, a legfinomabb ételekkel kínáltam, de alig nyúlt hozzájuk. Hízelegtem neki, de közönyös, álmos szeme alig nézett fel. Nem tudtam, mitévő legyek; állatorvost hívni őrültség lett volna. Egy majom mégsem tehén vagy kecske, és azt is feltételeztem, hogy az én majmom nem tűrte volna az ilyesmit.
Tanácstalanságomban sorsára hagytam. Néha, szokásával ellentétben, hosszan elnyúlt a földön. A feje az egyik mancsán, a másik mancsa pedig a feje tetején pihent. Puha hasa néha hullámzott, akár a torkunk, amikor nyelünk, aztán újra behajlított hátsó lábát hasához húzta. A szobára, az egész házra vigasztalhatatlan szomorúság ereszkedett. A legborzasztóbb az volt, ahogy ott feküdt bambán és mozdulatlanul, tekintete fénytelen, vigyora pedig betegségtől eltorzult volt. Még ahhoz sem volt ereje, hogy szükségleteit kinyilvánítsa. Kinyitottam az ablakot, mert a szobát szűknek és nyomasztónak éreztem. Ekkor történt. A szóban forgó szoba ablaka a kertre néz, a kertben pedig egy terebélyes cseresznyefa áll, gyakran varjak ülnek rajta. Onnan repült az egyik varjú az ablakpárkányra, és amint a majmom megpillantotta, felugrott fektéből. Végigsimított a fején és intett a varjúnak. A madár csapkodott a szárnyával, röviden károgott, majd újra elrepült. A majmom erőtlenül esett össze.
Ekkor döbbentem rá. Szerelmes volt. Ajjaj, a szegény ördög szerelmes volt. Ostobaság, hogy erre nem gondoltam korábban, hisz akkor még nem tudtam, hogy van fogalma a nemekről. Egymásból is olyan keveset értünk meg, mennyit értünk meg akkor egy majomból? A természetnek már csak megvan a maga rendje. Az emberek is, és bizony az állatok is szerelmesek lesznek, akár akarják, akár nem.
Egy szép napon egyszerre csak betegnek érzik magukat, gyötri őket valamilyen furcsa vágy, és ez azt jelenti, szerelmesek. Szegény majmom. Azt hittem, hogy ennél azért okosabb; azt hittem, hogy őt minden hidegen hagyja, amit lát, és erre most mégis így összetört a szíve…
Ó, mindannyian voltunk már szerelmesek, nemde bár? Persze, persze, de nyilván máshogy, emberi módon. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. És mégis… A majmom belebetegedett a vágyakozásba, engem meg titkon félelem fogott el.

X
Martha (aki nem „a kislány”) már fél órája nálam volt, anélkül, hogy észrevette volna a majmot. Ez idő alatt még én sem gondoltam rá, mert Martha finom arcélét sokkal érdekesebbnek találtam. Nyugodt, telt hangja fényes, fekete cseresznyével teli kék tál látványát keltette bennem. Arca mélyen emlékezetembe égett. Sosem mondtam neki, de tudom, hogy velem különleges hangon beszélt. Akkor figyelt fel a majomra, amikor az halkan felnyögött.
– Jaj, istenem, most meg majmot tartasz? – kérdezte Martha.
– Igen, majd meglátjuk, meddig, mert beteg, és alig eszik. Így biztosan nem húzza sokáig.
– Nem tudod, mi baja?
Martha letérdelt mellé és fürkészni kezdte.
– De, tudom és meg is mondom neked. Szerelmes, és nem is kicsit! – jelentettem ki.
Martha szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Szerelmes a cseresznyefánkon tanyázó egyik varjúba…
Martha majdnem orra bukott a nevetéstől.
– Milyen agyszüleményeid vannak… – Még mindig nevetett, aztán hirtelen elkomolyodva így szólt: – Mégis hogy lehetne egy majom szerelmes egy varjúba? Azt még el tudom képzelni, hogy egy majom beleszeret egy másik majomba, de hogy egy varjúba! Ezt komolyan gondolod?
Kicsit szégyenkezve, egyszersmind kicsit derülten bólintottam, hiszen egy vonzó nővel mindig kellemes a szerelemről beszélgetni.
Igaza volt. Hogy is gondolhattam ilyesmit komolyan. A természet törvénye szerint az állatok kizárólag hasonszőrű állatokkal párzanak, az emberek pedig emberekkel. Akarom mondani, házasodnak. Tehát kizárt, hogy a majmom szerelmes. Akkor valami más betegsége volt?
– Megmondjam, mi baja? – kérdezte Martha. – Egyáltalán nem értesz az állatokhoz. Az ő szerelmük időszakos, párzási időnek hívják. Ilyenkor a szabadban a helyük, máskülönben megbetegszenek vagy nyugtalanná válnak. Társat kell keresniük, hogy aztán kicsinyeik lehessenek, ahogy azt az ösztönük diktálja, de ez teljesen természetes és elmúlik. Ne aggódj, még két hét, és jobban lesz.
Martha felállt. Szép, erős nő volt, csípője széles, melle feszes, fiatal és telt. Huszonhét éves volt, és jogot végzett. Nem szerette a gyerekeket. Engem talán még igen…
Amikor Martha felállt, a majmom még nyöszörgött egy kicsit. Egyik tenyerét kinyújtva feküdt, akár egy koldus.
– Jössz sétálni? – kérdezte a fiatal hölgy. – Kellemes az idő.
A majmom magányosan nyöszörgött, mi pedig együtt sétáltunk a napsütésben.

XI
Mégsem gyógyult olyan gyorsan, mint gondoltuk. Unott és zárkózott maradt, csak néha sétálgatott egy keveset. Legszívesebben a hátsó lábán gubbasztva, farkát behúzva duzzogott a sarokban.
Időközben egy kicsit megnőtt, hiszen amikor megvettem, még nem volt teljesen kifejlett. Külleme azonban változatlan maradt; csak kicsit mintha soványabb lett volna.
Egy napon belopózott a dolgozószobámba. Szokatlan időben értem haza. Láttam, hogy szétszórta a papírjaimat padlón. Egy Goethe kötet hevert kinyitva a sarokban.
Leteremtettem érte, de megütni már nem mertem, mert még gyenge és sovány volt. Éppen ki akartam tessékelni az ajtón, amikor észrevettem, hogy egy összegyűrt papírt tart a jobb kezében. Amikor el akartam venni, olyan ügyességgel szökött el előlem, amit már régen tapasztaltam nála. Erre én: – Add ide azt a papírt! – De nem engedte magát elfogni.
Felbőszültem, ahogy minduntalan elszaladt előlem, és amikor botladozásom közepette hirtelen ráeszméltem, milyen nevetséges is vagyok, ahogy a bestiát üldözöm, mérgem dühvé fajult. Hozzávágtam a vonalzómat és az itatós párnát, és amikor egy üvegből készült levélnehezéket dobtam felé, az tompán puffanva mellbe vágta, akár egy cölöpnek verődő csónak. Ettől megrémültem. Nem mozdult már, de a papírt görcsösen tartotta fekete markába zárva. Kicsavartam a kezéből, a finom arcélű lány képe volt. Az az arckép, amely mindig az asztalomon hevert, még ha ritkán pillantottam is rá. Most összegyűrődött és csúnya lett. Használhatatlan.
Ha nem fekszik már amúgy is olyan mozdulatlanul, dühömben belerúgtam volna. Talán agyon is ütöm, amihez nagy kedvem lett volna. Akkor viszont szégyelltem volna magam a ház lakói, anyám és a többiek előtt, ha megkérdezik, hol a majmom. Kegyetlennek és állatkínzónak neveztek volna. Semmi esetre sem engedhettem ezt a megaláztatást.
Vizet locsoltam a fejére, szétfeszítettem a száját és öntöttem bele egy keveset. Még élt, mert mozgott a mellkasa. Zsebkendőmmel letörölgettem a homlokát, ahogy egy sérült ökölvívóét szokás. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. Remegett, amikor felismert. Szorosan magához húzta a kezét, amelyben korábban az arcképet szorongatta. Ekkor újra kinyitotta a szemét és látta, hogy a marka üres. Lomhán lemászott a lépcsőn a vacka felé.
Kábán és bambán bámultam rá. Mit jelentsen ez?

XII
Az utolsó ütésem okozta sérüléséből sosem épült fel. Eltörtem két bordáját, és attól kezdve mindörökre lomha nyomorult maradt. Anyámtól kapott egy párnával kibélelt kosarat. Abban gyötrődött összegömbölyödve, farkát maga köré húzva.
Martha hamarosan újra ellátogatott hozzám, és megkérdezte, jobban van-e már. Nem mertem a verésről beszélni, mert a nők sokkal több együttérzést mutatnak az állatok, mint az emberek iránt. Ezért ezt hazudtam:
– Nem, még mindig szerelmes, vagy, ahogy te fogalmazol, párzási időszakban van.
Martha szemügyre vette.
– Tényleg nem tudtam, hogy ennyire megviseli – mondta. – Jobban belegondolva, egy műtét vagy valami ilyesmi talán mégsem lenne olyan kegyetlen. Sok bajtól és bánattól megkímélnéd.
– Nem szeretem az efféle természetellenes dolgokat – válaszoltam. – Talán akkor már inkább egy másik majmot vehetnék mellé társul.
– Az nem segít; abból semmi hasznuk nem lenne, ha nem lehetnek a szabadban. Az embernek persze könnyű, túl tudja magát tenni ezeken a dolgokon.
– Éppen ez a kérdés, hogy az ember képes-e erre, Martha. Az a kérdés, hogy a gondolataiban, a legmélyebb, legtitkosabb érzelmeiben nem marad-e hiány, kielégítetlenség, hogy nem ismer mindent, hogy nem élvezi ki az életet.
– Jaj, túlbonyolítod a dolgot.
– Nem, dehogy. Vegyük csak, hogy szerelmes, hogy ennél a megfogalmazásnál maradjunk. A szerelem kizárólag a kielégítetlenség ösztönös érzése által tudatosulhat.
– Te mindent csak az ember szempontjából vagy képes látni – mondta Martha. – Ez csak egy majom.
Martha szavaiban fölényességet éreztem, nagyképűséget, ez bántott és felingerelt.
– Igazából és komolyan szerelmes, mint bárki más – mondtam.
– De akkor azt is tudnod kell, hogy kibe.
– Persze, azt is tudom. Legutóbb majdnem agyonvertem, mert elcsent egy papírt. Egy arcképet. A te arcképedet. Beléd szerelmes! – Megriadtam saját szavaimtól, amikor láttam, Martha hogy elfehéredett.
– Jaj, milyen ronda és aljas vagy! – kiabálta. Sima kezével arcul ütött. Ekkor a majmom felugrott fektéből, és kivillantotta fogait Marthára. Hátán a dühtől felborzolódott a szőr, farka pedig az égnek meredt, akár egy zászlórúd.
Feszülten felnevettem: – Mérges vagy egy ilyen tréfa miatt?
Martha szégyellte magát; elpirult és nagyon jámbor lett. De ugyanezen a délutánon összevesztünk egy apeldoorni ítélet felülvizsgálatának jogosságán. Ezt a vitát sosem simítottuk el, annak ellenére, hogy Marthával még gyakran találkoztam. Amikor Martha elment, a majmom kiöltötte rá a nyelvét, én pedig gúnyosan felnevettem.

XIII
Nem sokkal ezután egy bárban találkoztam az akkoriban még híres nőgyógyász Schneider doktorral, akit később hírbe hoztak egy fodrászsegéddel. Amint megpillantott, azt mondta:
– Marthától hallom, hogy van egy nem mindennapi majmod. Egyszer szívesen megnézném, mert a majmok többnyire furcsamód fetisiszták, és bizonyos állapotban sok nőben ambivalens érzéseket keltenek. Sosem vettél észre ilyesmit?
– Az otthonom nem kísérleti labor – válaszoltam.
– Pedig ez rendkívül gyakori jelenség. Nemrégiben hallottam egy történetet egy majomról. Betegeskedett, majd elpusztult. Amint meg tudott kaparintani egy női selyemharisnyát, megélénkült, és addig húzkodta a harisnya szálait, amíg a végén már csak egy gubanc maradt belőle. Azon aludt. Halálakor tíz pár harisnyára való selymet találtak a vackában.
– A maga történetei aztán nem éppen csecsemőknek valók – mondtam.
– Én magam sem vagyok csecsemőknek való – válaszolta zavartalanul Schneider, és mintha legrejtettebb titkát akarta volna megosztani velem, félrevont és azt mondta:
– Azt hiszem, Martha szerelmes beléd.
– Ugyan már; egyébként biztos vagyok benne, hogy még a majmom iránt is nagyobb érdeklődést mutat, mint irántam.
– Hát éppen ez az. Ezek szerint nem érted. Gyerekes módon a majomra vetíti ki az érzelmeit, de beléd szerelmes.
– Képtelenség, amit mond, és rám nézve semmi esetre sem hízelgő.
– Nem olyan komoly ügy, mint amilyennek tűnik; teljesen szokványos és mindennapi jelenség. Ismerek valakit, aki megszállottan gyűjtötte a bélyegeket. Egyedül Nyassáról nem akart soha bélyeget, mert az egy zsiráfot ábrázol. Ha-ha-ha. Még ifjúkorában hallotta valakitől, hogy az anyósok pont olyanok, mint a zsiráfok, de ez csak azután jutott eszébe, hogy az állatkertben, közvetlenül a zsiráfok ketrece előtt összetűzésbe került a törvényes hitvesével.
– Igencsak különös dolgokat hallhat a klinikáján, Schneider doktor.
– Igen, a pszichiátria sokkal jobban vonz, mint a nőgyógyászat. Mindenekelőtt az állat fontos, érti? Olyan kevés figyelmet fordítanak még az állatlélektanra. Mindazonáltal sok minden elérhető e téren. Nem úgy viselkedik néhány őrült, mint az állatok? Ismerek egy bolondot, aki májusi cserebogárnak képzeli magát.
– Jaj, kíméljen meg ezektől a rémes történetektől, doktor úr. Bitte sehr!
– Jó, akkor maradjunk a klinikai tapasztalatoknál. Az emberek állatfóbiái még rengeteg felfedezni valót tartogatnak az állati lélekről.
– Hogy őszinte legyek, mindig azt gondoltam, hogy az állatoknak nincs is igazi lelkük.
– És akkor mi van az érzelmi komplexusokkal vagy az ösztönökkel? Figyeld csak meg a saját majmodat. Kétségkívül sokat tanulhatsz tőle. Én is szívesen tanulmányoznám.
– Jöjjön el egyszer és nézze meg – mondtam.
– Rendben, akkor Marthát is magammal viszem.
– Ahogy akarja; illetve… szívesen látom.
Schneider doktor nem láthatta már a majmom, mert, amint már említettem, nem sokkal ezután hírbe hozták egy fodrászsegéddel, és elhagyta az országot.
Habár az elejétől a végéig őrültségnek találtam, amit mond, szavai olyan hatással voltak rám, hogy a figyelmem azóta még erősebben a majomra irányult. Rám nem jellemző módon ettől a pillanattól kezdve úgy tekintettem rá, mint egy végsőkig elkorcsosult élőlényre. Mi, emberek mindig azon tűnődünk, milyen rejtélyes bűnöket titkolnak el előlünk az állatok. Nemhiába viseltetik olyan sok romlott lélek szenvedélyes imádattal az állatok iránt.
Ami engem illett, volt még egy kérdés, amely nem hagyott nyugodni: miért beszélt Martha Schneiderrel az én majmomról? Talán a majomra vetítette ki az iránta táplált érzelmeit…

XIV
Nem szeretem a tudósok okoskodását. Még az öcsém látta át a legjobban a dolgokat, annak ellenére, hogy még csak a H.B.S. első osztályába járt.
A majom a kékre festett szoba sarkában éppen a reggelijében turkált, amikor az öcsém belépett.
– Szegény majom, még mindig nincs jól – mondta az öcsém.
– Tudod te egyáltalán, milyenek a majmok? – piszkálódtam.
– Természetesen – válaszolta. – Épp most tanultuk. A majom a legfejlettebb emlősállat. Megkülönböztetünk óvilági és újvilági majmokat. A különbség az orrsövény szélességén és a fogazaton alapul. Az óvilági majmoknak rövid a farkuk, vagy egyáltalán nincs is, az újvilági majmoknak többnyire hosszú farkuk és fogódzólábuk van.
– Valamiről megfeledkezel – mondtam. – Az emberekhez hasonlóan a majmoknak is befelé forduló hüvelykujjuk van. Nemcsak a különbségeket kell megtanulnod, hanem a hasonlóságot is. – Az öcsém elgondolkozott. – Igen – idézte fel magában a tanultakat. – Az arcszöget illetően is van hasonlóság. Ez azonban mind badarság, hiszen az ember és a majom között van egy hiányzó láncszem, amely fellelhetetlen. Ez pedig, tudod, nem más, mint az értelem…
– Hallottál már a Pithecanthropos Samanról és a Homo Heidelbergensisről? – kérdeztem.
– A tanárunk szerint ostobaság.
Ránéztem az öcsémre. Az ablakon keresztül nyugodtan szemlélte a fiúkat, akik ugrándozva mentek az iskolába. Csak most vettem észre, hogy az öcsém válla szélesebb, arcvonásai keményebbek lettek. Hangjában hamis férfiasság csendült, és ez ingerelni kezdett.
A majmom nagy csörömpölés közepette felborította az alumínium etetőtálját. Mindketten felkaptuk a fejünket. Négykézláb vonszolta magát keresztül az ételmaradékon, hogy megkaparintsa a tálat. Amikor elérte, kedvetlenül elterült.
– Bárcsak hamar kinyúlna ez az átkozott bestia – mondtam. – Kezd az idegeimre menni.
– Ó, még meggyógyulhat – vélte az öcsém. – Biztosan megfázott.
– Az állatok a szabadban sosem fáznak meg. Miért fázna meg itt?
– Nézd csak, úgy fekszik, akár egy ember – mondta a Testvérem, és óvatosan a majmomra terítette gyűrött iskolai kendőjét.
Tudtam, mi jár a fejében. Hirtelen ráeszmélt, hogy a majmom meztelen. Meztelen, akár egy ember. Az öcsém elfelejtette a hiányzó láncszemet, a Homo Heidelbergensis előtti láncszemet.
A majmom fekete szemhéja bágyadtan ereszkedett le, akár egy hálás betegé.
Teljesen megfeledkeztem az öcsémről, annyira elgondolkodtatott az újabb probléma: a majom emberi jellege!

XV
Egy szokványos vasárnap délután, amikor az élet lomha és egyhangú mulandóságát érezzük, az ablaknál ültem és Strindberget olvastam. A Der Vatert, a sok templomból hazaigyekvő ember miatt. Nem tudtam figyelni a szövegre. A levegő izzott, a délután túl fülledt volt; a majmom, akár egy lajhár mászott keresztül a szobán; egyetlen lépést félóra alatt tett meg.
Ekkor a kertből határozott lépések dübögése ütötte meg a fülem, amelyekről tudtam, hogy Marthától származnak. Az undok délutánon ez volt minden felüdülésem, akár egy hideg limonádé, amelyet az étteremben vastag üvegpohárban szolgálnak fel. Mindazonáltal boldog voltam; elviselhetetlen kínzás lett volna még egy teljes délutánon át őmajomságát nézni.
Marthának azonban semmi esetre sem lenne szabad a bestiával törődnie; csak újabb veszekedéshez és dühöngéshez vezetne, és az ostoba állat az idő előrehaladtával egyre jobban ingerelne. Kinyitottam az ablakot, és odakiáltottam a majmomnak:
– Tűnés a kertbe!
Habár a majom feje beteg és kába volt, Martha lépteit mégis felismerte, fekve maradt, mintha nem lenne eszméleténél.
– Ilyen egy istenverte bestiát – sziszegtem. A nyakánál fogva megragadtam, és a fal mentén le akartam engedni a kertbe. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és egy fájdalmas kiáltás kíséretében eleresztettem a majmot. Megharapta a csuklómat, a vér rögtön elborította az egész kezemet és az ingem ujját is. Martha elsápadt, fekete szeme kikerekedett. Fájdalmamon és vérző kezem vörös színén át láttam, milyen gyönyörű.
– Istenem, mi történt? – kiáltotta. – Gyorsan, gyorsan, elvérzel.
– Á, nem olyan vészes – mondtam és zsebkendőmmel bekötöttem a csuklóm. Amikor segített megkötni a kendőt, Martha keze remegett egy kicsit; kezének melege karomat simogatta.
– Hogy történt? – kérdezte.
– Persze, már megint ő – válaszoltam, és az ablakra mutattam. – Éppen ki akartam engedni, amikor…
– Jaj, jaj, biztosan halálra zúzta magát szegény ördög, az én drágaságom, gyönyörűségem – siránkozott Martha. Minden figyelme kizárólag az ablakra irányult, de a majmot már nem lehetett látni a kertben.
– Miért kellett kimennie? – kérdezte egyszer csak Martha rövid hallgatás után. – Zavart?
– Nem, csak hallottam, hogy jössz, és féltem, hogy kellemetlenkedni fog. Legutóbb is olyan barátságtalan volt veled…
– Tehát azt akarod mondani, hogy mindez az én hibám… Mindenért egyedül engem hibáztatsz. Most elmegyek, soha többet nem akarlak látni! – fakadt sírva Martha.
Dühösen begombolta a kabátját és kurtán biccentett. A lépcsőn találkozott a majommal, amely ott kuporgott a tornácon. Martha megsimogatta a hátát, és azt hiszem, azt mondta neki, „szegény kicsikém”, vagy valami ilyesmit.

XVI
Estére elromlott az idő. Lehűlt a levegő és beborult, majd viharos szél kerekedett, amitől a zsúfolt kertben mindig siralmasan susognak a bokrok és a fák. Nem tudtam kimenni, túl sokat gondoltam Marthára, ráadásul fájt a csuklóm; úgy döntöttem hát, korán lefekszem.
Éjfél körül ébredtem fel, dermedten és bosszúsan; lázasnak éreztem magam, és úgy éreztem, mintha a csuklómat tűvel szurkálták volna. A fejem nehéz volt és kába, halványan emlékeztem rá, hogy álmodtam valamit. Ahogy a szekrény és a fal közötti sötét sarkot bámultam, egyszer csak eszembe jutott az álom, megsárgulva és elmosódva, mégis tisztán, a maga valószerűtlen fényében.
Egy furcsa, félhomályba burkolózott házban sétáltam. A házban sok kőlépcső volt, a lépcső mellett vaskorlát, kis üvegkockákkal díszítve. Mint a levélnehezékek.
Benyitottam az egyik szobába. Egy nő feküdt benne, meztelenül. Teste görcsösen vonaglott és hangosan nyögött; zihálva kiáltozott és kért, hogy vigyek neki vizet. Sietve rohantam le és fel a lépcsőkön. Sehol sem találtam vizet. Mint egy őrült, futottam szobáról szobára, de senki sem volt ott, akit megkérdezhettem volna. Végül egy kőfallal körülvett udvarba értem, ahol gaz nőtt a kövek közötti résekben. Középen fekete bazaltmajom állt egy talapzaton. Mereven nézett rám, és úgy tűnt, alig észrevehetően somolyog. A farka, mint egy nagy, sötét kérdőjel kunkorodott föléje. Kétségbeesett és tanácstalan voltam, mert a nő nyögése hosszú, lomha visszhangként zúgott az egész házban. Vizet, vizet…
Láttam a majom hamis mosolyát, odarohantam hozzá és szét akartam tépni, de az ujjaim lecsúsztak a sima kőről; mintha nedves szappant érintettek volna.
Ekkor felemeltem a földről egy követ, és teljes erővel odavágtam a szoborhoz. A feje darabokra tört és szikrázó csillaggá változott. Majd a csillag szétszóródott, és egy kis szökőkút lett belőle, amelyből vizet merítettem a tenyeremmel.
Óvatosan visszamentem a szobához, ahol a nő feküdt. Most nagyon rövidnek tűnt az út. Meg akartam itatni, de amikor megérintettem a fejét, egy tátongó seben át beleláttam betört koponyájába, melyben fehér agyát piros vér pettyezte. Uram-teremtőm! Hosszú haja közt a párnákon ott volt a kő, amelyet az imént dobtam el.
Kiáltani akartam, de a takaró a térdén megmozdult, magához vonzotta tekintetem. A nő teste mintha kissé megemelkedett volna, majd két térde között kibújt egy majom feje, és kiöltötte rám kis piros nyelvét. A szoba hirtelen nagy tükrökkel telt meg, melyekben ezernyi majom öltögette pirosan izzó nyelvét…
Minden imbolyogni és forogni kezdett; leszakadt a plafon, patakokban folyt rólam a víz… Ekkor ébredtem fel.
Nem tudtam visszaaludni. Felizgatott az álom, tompán fájt tőle a fejem; forgolódtam, majd teljesen lenyugodtam, csak nedves lüktetést éreztem a csuklómon. A falióra drámai pontossággal ketyegett, hallani lehetett még, hogy a kertben szemerkélt az eső.
Figyeltem a hangokat: valaki végigment az utcán, aztán még valaki, egy óra ütése, eső, egy macska, megint egy óraütés… Aztán volt egy hang, amit nem tudtam felismerni. Valami suttogás és halk éneklés közt. Vagy egy nagyon távoli zongora? Nem, az nem lehetett; inkább nyöszörgés volt és közelről jött… Egy gyerek, aki fél… Biztosan a kisöcsém kelt fel és most nem talál vissza az ágyába.
Felkeltem és a szobájába mentem. Mélyen aludt, kis ökle a takaró fölött. Némán hallgatóztam… Éneket hallottam, egy lassú, siralmas dalt, halk, elfojtott hangon. Közelről. Tudhattam volna; oly siralmas volt ez a hang, szinte embertelen. Hangtalanul lelopóztam a lépcsőn, nehogy felébresszem a többieket. A folyosón felkapcsoltam a villanyt.
Amit akkor láttam, nem felejtem el soha, még ha ezer évig élek is és állatokként lemészárolt férfiakat látok, vagy élettelen belsőségként szétnyíló nőket. Mert nem a halál vagy a fájdalom felidézése a legnagyobb fenyegetés, az igazi veszély mélyen bennünk rejtőzik, azokban a titkokban, amelyeket nem akarunk tudomásul venni.
Mikor a fény felgyúlt, láttam, hogy a majmom a kosarában ül. Egyenes háttal, mint egy gyerek. Könnyei záporoztak, csak zokogott és zokogott, szánalomra méltó volt. Akár egy nő, egy anya, akinek fájdalma van, mint egy fiú, aki tudja, hogy meg kell halnia, vagy mint egy férfi, aki először érzi, hogy egykor erős karját elhagyja az erő. Ember így nem sír. A könnyek végigcsordultak fekete pofáján, majd tovább, nedves mellkasára; kis kezével letörölte őket, de zokogását nem tudta visszatartani. Egész testében remegett.
Szédülés fogott el. Úgy kellett magamban elnyomni a kiáltást, mert valami kiáltani akart bennem, de nem bírtam: sír a majmom! Nézzétek, nézzétek, a majmom sír! A félelem azonban elnyomta a kiáltást, és csak reszkettem.
Azon az éjjelen, azon a magányos, esős éjjelen, mikor mindenki aludt, lekuporodtam mellé. Alázatosan. Lecsatoltam az övet a derekáról és a karomba vettem; megcirógattam a fejét és megcsókoltam. Éreztem, ahogy a félelemmel vegyes mérhetetlen szánalom összezsugorodik bennem. Suttogva mondtam neki, hogy látod, ezek vagyunk mi, riadt állatok az Isten arénájában. Törvényei ketrecében össze-vissza karmoljuk a kezünket, egyre magasabbra nyújtózó kezünket, mert erősek vagyunk, és valami idegen, megfékezhetetlen indulat hajt minket. De Isten, mint valami öv fonódik a derekunk köré és láncra ver. Mi mást tehetnénk, mint hogy sírunk az éjszaka sűrűjében, mikor azt hisszük, alszik?
Hiszen, ha eljön az ideje, mindenki Isten közöttünk. Aki könyörtelenül uralkodik. Aki élesre köszörüli megingathatatlan eszméit: Welt als Wille und Voorstellung . Hogy ráerőszakolja a hatalmában lévő majmaira.
A majmom mellé kuporodva ültem, most először mint mestere és egyenrangú társa. Néha-néha megremegett még és rémülten nézett, akár egy kisgyerek. Végül becsukta a szemét és elaludt. Elgémberedve és átfázva mentem fel, ekkor már majdnem hajnalodott.

XVII
Anyám alig szólt hozzánk reggeli közben. A majom éjjel az egész alsó szintet összepiszkolta és minden ehetőt kilopott a szekrényekből.
– El kell tűnnie innen ennek az állatnak – mondta anyám –, túl nagy teher az ilyen nyüzsgő házban, mint a miénk. A cirkuszolásával és a beteges viselkedésével pedig mindenki hangulatára hatással van. Te is rosszkedvű és kibírhatatlan vagy már hetek óta.
– Persze megint a majom tehet mindenről – vetettem közbe.
– Igen, pontosan. Ha nem a te örömödet szolgálná, már rég eltüntettem volna azt az undok és visszataszító állatot.
– Hát én aztán nagyon ragaszkodom hozzá – jegyeztem meg ironikusan.
– Magad sem veszed észre, mennyire rajongsz érte.
– Mondd csak, te voltál lent éjjel? – kérdezte az öcsém hirtelen.
Kikerültem a választ:
– Pont olyan idő volt, hogy felkeljek az ágyból.
– Akkor csak képzelődtem. Azt hittem, valaki lement a lépcsőn.
– Kis elsős létedre túl sokat agyalsz – förmedtem rá rögtön.
Az öcsém azonban visszavágott:
– Miért, éppenséggel elképzelhető, hogy te tettél meleg vizes palackot a drágalátos majmod alá…
– Most már mozgás, taknyos kölyök! Ideje iskolába menned – szitkozódtam, mert mérges voltam, amiért ennyire beletrafált.
– Látod, hogy már egy viccet sem tudsz elviselni? – jegyezte meg anyám. Aztán amikor dühösen felálltam az asztaltól, feltartott az ajtónál, és halkan megkérdezte:
– Bánt valami?
Hevesen és tagadóan ráztam a fejem, aztán sétálni indultam. Kifelé menet elém került a majom. A sárga üvegen átszűrődő napfény ferdén vetődött a hátára. Talán ez a fénysugár dühített fel? Oldalba rúgtam.
Kint még nyirkos idő volt, de már enyhe; céltalanul jártam az utcákat, egyre távolabb jutottam, az ázott előkertek mentén átvágtam az üresen kongó, külvárosi részeken…
Tényleg, anyámnak igaza van. A majom az oka mindennek, de tényleg mindennek. A helyzet már majdnem patologikus: egy ilyen bestia néhány héten belül tisztára neurotikussá teszi az embert. Mintha egy olyan házban kellene lakni, amely kizárólag saját arcképeinkkel lenne tele. Egy Dorian Gray arcképeivel teleaggatott múzeumban. És semmibe, de semmibe nem tudunk kapaszkodni. Minden ugyanaz: minden könyv és minden egyéb tárgy is: önarckép. Akárhova megyünk, én, én, én, mindenütt én. Sehol sem bújhatunk ki a bőrünkből vagy tekinthetünk ki önmagunkból. Delphoi álnok tana így hangzott: ismerd meg önmagad! De ismerünk bárkit is a mi kis tolakodó Énünkön kívül, amellyel annyira el vagyunk telve? Az anyám, az öcsém, Martha, a kislány, a majom – mind én vagyok, mind az Én karikatúrái. Majd akkor és csak akkor leszek képes szeretni, és akkor leszek boldog, ha megtalálom végre a Másikat.

XVIII
Elmélkedéseim eredményeképp végül megszületett a döntés; bárhogy is, de a bestiának mennie kell. Meg kell szabadulnom tőle végleg, nem elég túladnom rajta. Egyébként is, ki akarna egy beteg, öreg majmot?
Az aranyműves barátomtól kaptam egy üvegcse ciánt „lepkepreparáláshoz”. Mélyen a zsebembe dugtam, úgy vittem haza. A majom reszketett, mikor meglátott az ajtóban.
A kedvenc ételét készítettem – édes rizst földimogyoróval –, hiszen még mindig olyan beteg volt. Hátha majd ettől „meggyógyul”. Mikor elé raktam, képtelenség lett volna észrevenni benne a kék ciánnyomokat.
Menni akartam, de kíváncsiságom ott tartott. Az a fajta kíváncsiság volt ez, amelyet csak akkor érzünk, mikor valami véget ér. Tudni akarjuk, hogy mely láthatárok tűnnek el és milyen univerzumok születnek.
Leültem vele szemben. Ő unottan rágcsált, néha megörült, mikor egy-egy mogyorót talált, aztán lomhán eltolta magától a tálkáját és ferdén felpillantott rám. Sokáig csak nézett, mintha mindenről tudott volna. Ráncos arca kisimult, tekintete olyan fátyolos lett, akár egy emberé, szomorúan megdermedt; farka a teste köré tekeredett, mint Mithras szobrokon a kígyó .
Egyszer csak rám vicsorította apró fehér fogait, lapos pofáján széles vigyor terült el, aztán hirtelen erőtől vezérelve visszarántotta maga elé a tálkát és határtalan mohósággal enni kezdett.
Tudatában lett volna mindannak, mi vár rá? Vagy a halkuló hangok zsongása vonzotta volna, melyet legcsendesebb óránkban mi is hallunk? De hát ezzel óriási gyalázatot követne el az emberiség ellen! Úgy halna meg, mint egy ember, de még milyen ember, ó Szókratész! Én lennék hát Platón, kinek Phaidón történetét kellene megírnia? Soha, soha, ezt nem tűrhetem! Meg kell halnia, de nem ember módjára. Ez az utolsó, a halál, az emberiség legszentebb misztériuma, az utolsó titok, amiért cserébe az életünket adjuk. És ő akarná mindezt bemutatni? Hisz csak gúnyt űzne belőle. Soha, soha, nem tűröm el! És ekkor hirtelen megértettem: utáltam őt, olyan utálattal utáltam, ami egészen gyerekkorom óta elkísért. Már az első perctől kezdve halálosan gyűlöltem. És most olyan kegyetlen és embertelen halált kellett kitalálnom neki, amilyet még egy római vagy egy kannibál sem tud elképzelni. Nem csupán egy élet elmúlásáról volt most szó.
De igyekeznem kellett, hiszen a cián gyorsan hat. Már haldoklott, ugyan mihez kezdhettem ezután?

XIX
Felmentem az emeletre és lehoztam a fagottomat. Leültem a majommal szemben és egy lassú melódiát játszottam sötét, testes hangokból, melyek úgy pattantak szét, mint a mocsár felszínén pöffedő kövér sárbuborékok. Vörös hangokat fújtam a rózsafa csőből, melyek túlérett paradicsomként loccsantak szét a majom fején; a piros lé végigcsöpögött a pofáján, mielőtt valami kongó visszhangban szertefoszlott volna.
Lába remegett; rettegett, és összegörnyedt a félelemtől; olyan kicsi lett, akár egy fekete mormota. Tekintetét mereven a fagott csillogó csövére szegezte. Könyörtelenül pöfögtettem a hangokat, előbb a basszus legsötétebb mélységeiből, aztán megint magasabb tartományból; akár egy zsonglőr, fújtam a színes gömbökhöz hasonló hangokat: zöldet és kéket. A majom ernyedten, erőtlenül vonszolta magát a földön, majd a hátára fordult, feje a padlónak csapódott. A szobából eltűntek a színek, a tér kitágult, olyan lett, mint Baál fehér temploma, én pedig ott ültem, hatalmasan és erősen, mint egy főpap, aki egy új szertartás áldozatát mutatja be. Úgy szorítottam magamhoz a fagottot, akár egy fegyvert, nem is, akár egy nőt, aki mellett erősnek érzi magát az ember, világhódítónak.
A majom a hátán feküdt kiterülve, mintha andráskeresztre szegezték volna. Farka elnyúlt alatta, mintha fejét már csak ez tartotta volna. Törzse már nem is volt. Hasa rázkódva megemelkedett, majd a rázkódás a mellkasán keresztül végigfutott a torkáig. Pofáján különös barázdák jelentek meg; nyelve ferdén, kékes-pirosan lógott.
A fagottból már minden hangot kisajtoltam, egészen a legmagasabb tartományokig.
Azután kiválasztottam a legédesebb dallamot, mely a földi örömöket leginkább dicsőíti. Egy Mozart-melódiát játszottam, törékenyet, tavaszra csábítót; sápadt rózsaszínt, akár egy kamélia kelyhe, titkokkal telit, mint a jácint harangja, vészjóslót, mint egy hervadó orchidea.
A zene elhallgatott, és a majom egész teste megrázkódott; mereven és mozdulatlanul feküdt, farka, akár a cipész árja. Meghalt.
Cipőm orrával belöktem a sarokba, és elreteszeltem az ajtót.
Mikor anyám rákérdezett: „Hol az a bestia?”, azt válaszoltam, „Mein Affe is heute an Schermut gestorben.” Hiszen mindannyian szerepet játszunk.
Egyfelől fájt, hogy gyöngédségből ezt hazudtam, mert ezzel a gyöngédséggel igazságtalan és hálátlan voltam anyámmal szemben, aki nem ismerte Strindberget , beérte Kempis Tamással is. Másfelől repestem valami újfajta, friss örömtől, hiszen jóság és gonoszság, öröm és fájdalom egy szempillantás alatt összecsúszhatnak.

Intermezzo
Az időseknek mindig van olyan életbölcsességük, melyet tovább kell adniuk, ezért a nagyanyám, miután az öcsém elásta a majmot egy illatos bokor alatt, így szólt: – Ismerek egy réges-régi történetet a majmokról, amelyet az indiánok évszázadok óta mesélnek.
Volt egyszer egy király, kinek hatalmas erdői és kertjei voltak. Az egyikben temérdek, gyümölcstől roskadozó kókuszpálma állt. A kókuszdiók azonban olyan magasan nőttek, hogy senki sem tudta leszedni őket. Egyszer csak szárazság köszöntött az országra. A király kókuszvizet akart inni, ezért kihirdette, hogy egyetlen leányának kezét annak adja, aki le tudja szedni a gyümölcsöket.
Sokan próbálkoztak, de senki sem járt sikerrel. A fák túl simák és túl vékonyak voltak. A próbálkozók félúton megrekedtek, ki a fáradtságtól, ki a félelemtől. Végül egy reggel alacsony, jelentéktelen ember érkezett, aki azt állította, hogy a legmagasabb fát is megmássza, és egykettőre leszedi a gyümölcsöket a királynak. Ruhástól mászott fel a fára – olyan gyorsan, ahogy más a földön jár –, egészen a levelek takarta kókuszdiókig, és kettesével hajigálta le őket. Valamennyien csodálkoztak, hogy mielőtt az óra delet ütött volna, az összes gyümölcsöt leszedte. Mikor kész lett, így szólt a király: „Gyere fiam, neked adom hát leányomat.”
A férfi először visszautasította az ajánlatot, de a király nagyon örült, hogy ilyen bátor veje lesz, ezért hízelgéssel próbálta marasztalni. Felsorolta a jobbnál jobb ételeket és italokat, melyeket a fejedelmi lakodalomban szolgálnak majd fel, de csak mikor a földimogyoróhoz ért a felsorolásban, akkor adta be a férfi a derekát.
Pár nappal később az ifjú már házas emberként élt a palotában. A hercegnő sápadt, bágyadt és szótlan volt. Félénk és szomorú, mert újdonsült férje minden reggel jóval napkelte előtt felkelt, hogy fürödni menjen a kert mögötti erdőbe. Hiába faggatta és kérlelte, a férfi nem engedte, hogy vele tartson. A feleség minden nappal egyre sápadtabb és bánatosabb lett a mardosó kíváncsiságtól.
Végül a hercegnő öreg dajkája úgy döntött, hogy egy reggel követi a herceget. És mit látott?
Amint a herceg a tóhoz ért, tüstént levetette ruháit. Anyaszült meztelenül állt a víznél, testét tetőtől talpig szőr borította. Karjait felemelte és egy dalt kezdett énekelni:

„Na mi’okrobiagraman
Na mi’okrobiagraman
Graman kari mi’okrobi.”

Egyszerre csak legalább ötven vihogó és bukfencező majom került elő az erdőből, és magukkal vitték a herceget, aki szintén majom volt, hosszú farkú, szőrös hátú…
Az ágakon ugrándoztak és láthatóan jól szórakoztak. Gyümölcsmagokkal dobálták egymást s a vízben pancsoltak. De amint a nap első sugarai megcsillantak a víz felszínén, az összes majom visszasietett az erdőbe, a herceg pedig magára kapta ruháit és visszaindult a palotába.
A dajka reszketve elsuttogta a királynak, mit látott. De senki nem akart hinni neki.
Amikor őfelsége délután a tónál sétált a vejével, az öregember megállt mögötte és a következő dalt énekelte:

„Na mi’okrobiagraman
Na mi’okrobiagraman
Graman kari mi’okrobi.”

A herceg nem bírt magával. Vihogva tépte le a ruháit, eközben a többi majom bukfencezve került elő az erdőből. A fák közé ugrottak, a király azonban elővette íját és lelőtte a vejét – nyila pont a szívébe fúródott. Attól kezdve mindenki gyűlölte a majmokat az országban.
– Igen, kivéve talán a hercegnőt – tettem hozzá szkeptikusan, de csak halkan.

XX
Egy reggel, nem sokkal a történtek után, nálam járt a vadász. A táskájában lapuló vad még érezhetően meleg volt; mikor elém tárta a véres húst, könnyeden és harsányan felnevetett, de hogy az idő aznap napos volt-e vagy esős, arra már nem emlékszem.
Amikor meglátott, egyszer csak furcsán rám mosolygott.
– Mi újság a majommal? – érdeklődött.
– Jaj, vadász! – sóhajtottam. – Mivel a barátomnak tartalak, és olyan sok állatot ejtettél már el, neked el merem mondani: megöltem a majmot.
A vadász megigazította kalapját, majd keresztbe fonta kezét.
– Miért? – kérdezett vissza miközben feszülten figyelt.
– Gyűlöletből és haragból – válaszoltam. – Megöltem, hogy visszanyerjem szabadságomat.
– Hát igen, félünk a szillogizmus banális igazságától, miszerint ha nem különbözünk a majmoktól, akkor egészen olyanok vagyunk, mint ők.
– De vadász, ez a szörnyű igazság!
– Annyira azért mégsem hasonlítunk! Egy dologban nagyon is különbözünk: Isten minket sokkal kegyetlenebbnek teremtett, mint az állatokat. Mi még önmagunkat is képesek vagyunk megölni, megölni az embert önmagunkban. Ettől vagyunk mások és egyben erősebbek is. Emberi mivoltodat nyerted vissza, azzal, hogy megölted ezt a képmást.
A vadász megfogta az oldalán csüngő vadat és a levegőbe emelte, így mutatta a trófeát.
– Most mitévő legyek? – kérdeztem. – Számomra idegen lett az élet. Elidegenültem mindenkitől, az anyámtól, az öcsémtől, a kislánytól és Marthától is.
– Tégy úgy, mint én! – mondta. – Vadásznod kell, szüntelenül vadásznod a legsűrűbb erdőkben! Csak a vadászat és a gyilkolás adja meg lényünk kegyetlenségének legvadabb örömét. A veszély szaga izgatóbb, mint a legfinomabb szivar. Minden állat be fog hódolni neked, félni fognak tőled. Az emberek magányos farkasként tekintenek majd rád, aki olyan ösvényeken jár, amely számukra teljesen ismeretlen. Légy vadász, mint én!
Megöleltem a vadászt, beszívtam a kabátjából áradó erdő- és mocsárillatot…
– Vadász, barátom, egyetlen barátom – mondtam –, veled tartok! Búcsút intek ennek a sík vidéknek házaival, kertjeivel, dámáival és kispolgáraival együtt. Kutyáinak, csirkéinek és mesterséges parkjainak. Az állatkertnek. Hurrá-hurrá, melletted a helyem!

Kaptam a vadásztól kaptam egy ékes tollal díszített kalapot meg egy puskát, amely mindig célba talált. Most pedig megyek és megölök minden majmot, amit csak találok. És amelyiket élve elkapom, eladom a városiaknak. Az első Martháé lesz.

2012–2014

 

[Deze vertaling verscheen eerder op de website van Culturele Transfer, onderdeel van de website http://www.nedcult.hu/ voor vertalingen en culturele bemiddeling tussen de Nederlandstalige culturen en Hongarije. De vertalingen bevinden zich op een gesloten omgeving vanwege auteursrechten.]

 

1 Trackback/Ping

Your comment please...

  • RSS
  • Facebook
  • Twitter